A legutóbbi bejegyzésemben a kuklamu sikereiről írtam. Ez szerencsére töretlen (egy-két felhasználói e-mailtől eltekintve...). Ezért most a legkisebb fiamról szeretnék írni. Az utóbbi 2 hétben beszoktunk a bölcsibe.
Szándékosan írtam többes szám első személyben. Kicsi Mukikám nagyon boldog volt, hogy mehet végre ő is a valahova, mert már egy éve asszisztál Kica ovibajárásához. (Azért voltak fennakadások, amit nem részleteznék nagy plénum előtt...) Na de engem nagyon megviselt az első nap az intézményben, pedig csak 1 órácskát töltöttünk ott. Közhely: minden kezdet nehéz. Bár az én nézőpontomból ez inkább a végét jelenti egy jelentős és fontos korszaknak a saját életemben, de a gyerekeim életében is. Nekem az otthonülős-gyereknevelős, néha unalmas, de rendkívül gazdag időszaknak. A gyerekeknek az otthoni, anya melletti időszaknak. Nem tudom kinek nehezebb, de a változás mindig két érzést von maga után: kis nosztalgia az elmúlás miatt és az új izgalma.
Azért egyelőre fantasztikus érzés, hogy az én drága férjem magára vállalta a reggeli műszakot és ő viszi a két kicsit oviba és bölcsibe. Én pedig mikor kiürül a lakás, leülök reggel negyed 9-kor és nyugodtan csöndben megiszom a kávémat:-))
